Egyik délelőtt elmentünk hajókirándulásra a környező szigetek körül. Ez is nagyon jó volt, mert volt, hogy a hajó csak úgy megállt valahol és ilyenkor lehetett róla ugrálni a tengerbe.Cserediáé 

Az emberek egymással versengve próbáltak jobbnál jobb szaltókat és flikkeket ugrani, de volt, hogy csak egy hasas lett az eredménye.

Az öregebbek ezt nem élvezték annyira, mint mi.  Lehet közbejátszott, hogy rájuk fröccsent elég sok víz, de ők ültek rossz helyre.

 Délben kikötöttünk egy nagyobb szigeten, ahol körbejártuk a helyet finom kajákért, de végül csak szuveníreket vettünk a családjainknak. Délután mikor visszatértünk elkezdett szakadni az eső.

 Olyan nagyon esett, hogy én olyat még nem láttam az óta se.

Akkor értettem meg, az esőfátyol fogalmat. De még aznap este se unatkozott kis csapatunk, mert készülve a lehetséges esőre, előre megírtuk a beugró kártyákat és azzal szórakoztunk. Akkor este az eső ellenére is nagyon sokat nevettünk, és ami meglepő nem fáztunk. Hiába szakadt le az ég ugyanúgy ültünk rövidnaciba és pólóba, mint máskor.

Sajnos a két hétbe be kellett iktatni egy túrát is, aminek a tanáraink nagyon örültek, mi kevésbé.

A közeli hegyet céloztuk meg, ami nem tűnt olyan magasnak lentről.

 Tapasztalt túrázóval mentünk sáros utakon, hegyes, sziklás vidéken, mindenki esett bukott.

Később kiderült, hogy az a hard út volt, és lett volna egy sokkal egyszerűbb, de kevésbé izgalmas.

 A hegy tetején csak egy kicsi templom állt, amibe be lehetett menni. Belépve nem volt semmi bent csak agy asztal egy vendég könyvel és egy szekrény a már tele írt könyvekkel.

Természetesen mi is ott hagytuk névjegyünket a füzetbe. Szám szerint mind a húszan, ami elfoglalt a kis üzeneteinkkel együtt két oldalt.

 A vissza út már gyorsabban ment, de hát mindenki tudja, hogy egyszerűbb és gyorsabb lefele menni, mint felfelé mászni.

A két hét hamar eltelt és eljött a hazautazás napja. Az iskolai csapatunk nagyon összekovácsolódott és a tanárainkról is kiderült, hogy ők is csak emberek és sokkal jobb fejek, mint azt mi gondoltuk.

Az a két hét egy életre szóló emlékeket adott nekünk. Mindenkinek adott valami az a sziget, amit lehet, hogy másképp sose tapasztalt volna meg egyébként.

 A horvátok nagyon kedvesek és vendégszeretőek voltak velünk végig a két hét folyamán. Szerintem társaim nevében is kijelenthetem, hogy bármikor visszamennénk oda még néhány nyárra. 

Azóta is ha Rab szigetre Lopara megyünk a lakókocsinkba mindig szerettel nézek át KRK szigetére.